Csenge 4 éves kora óta a Piruett tagja, jelenleg is aktív táncos, mellette Berettyóújfaluban 2 csoportot, Debrecenben pedig 4 csoportot oktat.
Versenyzőként melyik eredményedre vagy a legbüszkébb?
Amikor 10 éves koromban az akkori 7 fős csoportunkkal végignyertük a magyar bajnokságokat a Hőmérő című táncunkkal, majd kijutva a nemzetközi porondra először egy világkupát nyertünk meg Zágrábban, majd Pécsett a világbajnokságon másodikak lettünk.
Vegyészmérnöknek tanulsz az egyetemen, mellette pedig összesen 6 csoportot vezetsz. Hogyan tudod összeegyeztetni a tanulást, az edzést és a tanítást?
Igazából szerintem akkor lennék megőrülve, ha egyetem után hazamennék, és nem lenne semmi dolgom. Mivel ovis korom óta mindig edzésekkel telt a délutánom és folyamatosan be volt osztva az időm, ezt szoktam meg: szeretem, amikor pörgés van és tudom, hogy feladataim vannak. Könnyebben is megy az időbeosztás, ha tudom, hogy két órám van megtanulni, akkor nem húzom az időt mindenfélével, hanem megcsinálom, amit kell és jöhet a tánc! Ami ráadásul pihentet is, mert amikor már mindenféle tanulnivalóval tele van az agyam és elmegyek edzést tartani vagy edzeni, teljesen kitisztul a fejem, kikapcsolódok, feltöltődök.
Gyakorlatilag Kitty „gyerekeként” nőttél fel a Piruettben és lettél oktató mellette. Mennyire nehéz neki megfelelni?
Amikor kisebb voltam, két kezemen meg tudom számolni, hogy hányszor volt az, hogy nagyon nagy hatba veregetést kaptam tőle valamiért, viszont amikor ez megtörtént, akkor egy hétig kihúztam magam és dagadtam a büszkeségtől, mert akkor tudtam, éreztem, hogy mindent beleadtam, ami bennem rejlett. Kittynek sosem az eredmény számított: ha megnyertünk valamit, de mondjuk volt benne rontás, csak a bírók nem vették észre, azért nem kaptunk akkora dicséretet, mint amikor technikailag jól megcsináltuk, beleéltük magunkat és átadtuk a közönségnek, amit terveztünk. Ha kihoztuk magunkból a maximumot, akkor az elismerése mindig eszméletlen érzés volt.
Pályafutásom során sosem azért küzdöttem, hogy minél több érmem lógjon a falon, hanem azért, hogy megcsináljam úgy a táncot, hogy jó legyen, egyedül, vagy együtt azzal a 6, vagy 23 emberrel, akikkel formációban vagyunk. Ezt a szemléletet adta és adja át Kitty a tanítványainak folyamatosan és én is ezt igyekszem közvetíteni nekik.
Mióta tanár vagyok, sokkal közvetlenebb a viszonyunk, rengetegszer megdicsér, és ez mindig nagyon jólesik.
Melyik koreográfiádra vagy a legbüszkébb?
A legelső koreo, amit egyedül csináltam (persze még sok-sok segítséggel, jó tanáccsal Kitty részéről), egy karácsonyi gálára készült: flamingók voltak a kicsik. Rengeteget dolgoztam rajta, remekül sikerült és ez nagyon meghatározó élmény volt nekem. A koreográfiák kitalálása azóta is ez egyik legkedvesebb része a munkámnak, amikor pedig megtanítom a gyerekeknek és meg tudják csinálni, ráadásul mindenki élvezi, az a legnagyobb élmény számomra.
A tavaszi karanténhoz hasonlóan most ismét online órákat tartasz. Mennyire nehéz feladat ez?
Az első hullám annyiban volt nehezebb, hogy nem tudtuk még milyen felületen dolgozzunk, mikor közvetítsük az órákat, milyen feladatokat lehet szűk térben is elvégezni. Rengeteg edzői megbeszélésünk volt ezek kapcsán, és úgy gondolom, hogy most a második hullám alatt már rutinosan várjuk a gyerekeket a képernyők előtt.
Nagyon szeretem, amikor képeket küldenek a szülők, vagy a gyerekek például egy spárgáról, hídról, ilyenkor látom, hogy fejlődnek. Amikor a tavaszi karanténról visszatértünk a terembe, látszott a gyerekeken, hogy dolgoztak, és megvan az a tudás és állóképesség, aminek meg kellett lennie. Most a második hullámban is igyekszünk kihozni a maximumot a helyzetből, szerencsére a szülők is segítenek, támogatnak minket.
Reméljük minél hamarabb személyesen is találkozhatunk a gyerekekkel, nagyon hiányoznak nekünk!
Hagyj üzenetet